Mit látok, mikor futok #1

Mint ahogyan azt már milliószor említettem, imádok futni. Méghozzá kizárólag kint a szabadban - fújjon jeges szél, vagy legyen 40 fok odakint. Igyekszem folyamatosan változtatni az útvonalaimon - nyilván a kis falucskám lehetőségeihez képest -, hogy ne váljanak az edzések monotonná. Így idén júliusban hetente egyszer kétszer elhaladok emellett a napraforgó föld mellett, ami késő délután a leggyönyörűbb narancssárga fényekben pompázik. Este 7 körül már a forgalom is lecsillapodik ezen az úton, a bogarak viszont még nem jönnek elő. Ideális fotóterep.  Épp ideje volt már megörökíteni, hogy jobbra-balra mit látok, miközben az aszfaltot koptatom.




Kertészkedem?!?

Nem is olyan rég egy ismerősömmel arról beszélgettünk, milyen érdekes tud lenni, ahogyan az emberek az évek során változnak. Adott szituációk, élethelyzetek előidéznek mindenkiben kisebb nagyobb változásokat, melyek akár az ízlésünket, akár különböző szokásainkat gyökeresen megváltoztatják.
Vegyünk csak engem: 16-17 évesen például rendszeresen azt magyaráztam a nagymamámnak, ahányszor felvetődött a konyhai tüsténkedés gondolata, hogy én bizony SOHA nem fogok megtanulni sem főzni, sem sütni. Szépen tagoltan elmagyaráztam  neki, hogy "mama, vannak a világon jófajta menzák meg ételrendelő cégek, majd azokkal lerendezem a konyhai dolgokat. Vagy keresek magamnak egy olyan férjet, akinek a hobbija a gasztronómia.(:D)" Mondanom sem kell mama erre nem szólt semmit, csak a szemét forgatta s közben ravaszul mosolygott. Azóta eltelt jópár év, s azt hiszen nem kell mondanom, hogy mi a sztori vége... igen, mamának lett igaza (még akkor is, ha volt olyan jófej, és nem kezdett rá a kioktató "majd meglátod kilányom...sok víz folyik le még addig a Dunán..." féle kioktató mondókára) Egyszer csak azon kaptam magam, hogy szívesen méricskélem a lisztet a sütibe, szeretek tojásokat szétválasztani, majd a fehérjéből jó kemény habot verni. (Ugyan a zöldségpucolás továbbra sem a szívem csücske, de sebaj, valamit valamiért.)
Nos, ez a hosszú bevezető nem  egészen kapcsolódik a bejegyzés témájához, a szituáció azonban hasonló. A kertészkedés és én még csak köszönő viszonyban sem voltunk egymással pár évvel ezelőttig. Utáltam ha kosz ment a körmön alá (borzasztóan felületes vagyok, tudom!), meglehetősen félek a különböző zümmögő bogaraktól, ill. úgy általánban semmi vonzót nem találtam abban, hogy görnyedve/térdelve kapáljak és húzkodjam a gazt a szabad ég alatt. Erre mit gondoltok, min kapom magam idén tavasszal? Igen, jól tippeltek, magokat vásároltam és el is vetettem őket, azóta pedig minden nap nagyítóval figyelem, van-e valami változás a ládámban. Még tavaly ősszel ábrándoztam pár hétig arról, hogy milyen jó lenne apró dísztökökből egy halom dekorációt varázsolni október környékén. Az áruk és a tartósságuk (plusz a virágbolt előtt kígyózó sor láttán) azonban lebeszéltem magam a dologról, s helyette anyával kitaláltuk, hogy a tavasszal ültetünk magokat, hogy aztán ősszel egy raklapnyi saját tököcskét szüretelhessünk.
Így esett, hogy pár héttel ezelőtt fogtam egy zsák földet és egy kallódó virágládát, s nekiálltam kertészkedni. Az eredmény pedig egyenlőre a képeken szuperül látható. Ha sikeresen végződik életem első igazi, önálló kerti kalandozása, ősszel mindenképpen beszámolok róla.